Mindig nagy esemény, ha állat kerül a családhoz. Ezt sokszor – és mondhatni, normális esetben – hosszú mérlegelés előzi meg, hiszen a felelősség nagy: életünk és szokásaink átszervezését, nagyfokú alkalmazkodó-képességet igényel a jövevény befogadása. A kölyök kutyát vagy cicát senki sem kérdezi meg, hogy ő hova akar kerülni, így nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy bebizonyítsuk: nálunk jó helye lesz, mi megteszünk érte mindent.

Sajnos nem minden leendő gazdi gondolkozik így.

Egy kolléga mesélte, hogy az ügyeletébe behoztak egyszer egy pár hetes kölyökkutyát. A kiskutya nagyon elesett volt, erősen ment a hasa és hányt, kiszáradás közeli állapotban került a rendelőbe. Gazdái nem tűntek különösebben megrendültnek, és amikor az orvos megkísérelte taglalni a betegség súlyosságát, az alkalmazandó kezelést és a kilátásokat, folyton csak azt firtatták, mindez mennyibe kerül. A kérdés sajnos tényleg nem mindegy, viszont a férfin és a nőn annyi arany volt, hogy egy ékszerbolt tulajdonosa sírva fakadt volna a látványtól. A vizsgálat és a beavatkozás után az orvos a kórházi kezelés mellett döntött (az előleget a férfi a zsebéből hanyagul elővett bankóköteg közül húzta ki, majd flegmán az asztalra dobta). Ahogy távoztak, a nyíló ajtó mellett láthatóvá vált, hogy egy helyes kis uszkár ücsörög gazdája ölében. Az asszony szemrevételezte, majd odaszólt az urának: - Te, ha megdöglik, ilyet veszünk!

A kölyök állat is hamar az ember szívébe lopja magát, de ha már évek óta a gazdájával él, netalántán mellette öregszik meg, azt gondolhatnánk, gazdája a legvégsőkig küzd azért, hogy ez minél tovább így maradhasson. Ha az elszakadás mégis bekövetkezik, az rendkívül megviseli az embert. Hiszen hűséges társ, barát, „családtag” távozott. Az emberi könyörtelenség és közöny azonban néha még ilyenkor is megmutatkozik. Ezt szimbolizálja az alábbi, szintén megtörtént eset: Valaki betelefonált a rendelőbe, tizennégy éves kutyáját akarta elaltattatni. Az állat tényleg nagyon beteg volt, az eutanázia megváltás volt számára. Azonban a beszélgetés végén a gazdája ezt kérte: - Doktor Úr, ha lehet, délután jöjjön, mivel fél egykor ebédelni szoktunk!  

Az elmúlás sajnos az élet velejárója, utolér embert, állatot egyaránt. Az állatorvos kezében van a lehetőség, hogy eutanáziát gyakoroljon. Óriási döntés azonban kimondani, hogy életre vagy halálra ítéljük-e az állatot. Hiába mondja ki a gazda, a végrehajtók mi vagyunk, mi látjuk az utolsó lélegzetvételt, mi halljuk az utolsó szívhangokat. Nem könnyű ezt nap, mint nap elviselni, még nehezebb azonban olyan emberekkel szembe kerülni, akiknek az élet „állatban megnyilvánuló formája” mit se számít.

Nagyon sok indokkal próbálták már rávenni az állatorvosokat e sajátságos hóhér szerep gyakorlására: megunt, költözés miatt teherré vált, lakásfelújítás miatt nem kívánatos, „túlságosan piszkos és szőrős”, „nem érek rá”, „nekem betegen nem kell” állatok esetében. Hiába van tehát kezünkben a hatalom, nem biztos, hogy élnünk is kell vele. Nem árt ilyenkor a másik fél lelkiismeretét élesztgetni, bár sajnos ez a legtöbbször nem jár sikerrel.

Sok esetben az emberi felelőtlenség miatt kerül az állatorvos döntéskényszerbe. Ismert probléma a cicák túlszaporodása és az ezt övező nemtörődömség. Tovább rontja a helyzetet a „ne ivartalanítsuk, jobb neki, ha mindene megvan” és a „had’ szüljön legalább egyszer” hozzáállás. A „következmény” eltakarítása meg legyen az állatorvos dolga! Találkoztam olyan nővel is, aki a pár hetes kiscicák elaltatására akart rávenni, és amíg fűzött a telefonban, azt ecsetelgette, hogy kis halálraítéltjei milyen édesen játszadoznak a bádoghordók tetején!

Másik eset, amikor annyira elhanyagolják a szerencsétlen állatot, hogy csak akkor veszik észre, hogy valami nem stimmel, amikor már nagy a baj. „Valami seb van az oldalán” – ilyen tünetekkel hívtak ki egyszer egy kollegát. A kutyának előrehaladott, áttétes, kifekélyesedett emlődaganata volt. Miért vártak eddig? Valószínűleg annyi volt a kutyatartás ebben az esetben, hogy kitoltak valami maradékot a kertben élő állat elé, és jó napot kívánok.

Szívszorító az az eset is, amikor a beteg kutya gyógyulása gazdája kitartásán és odaadásán múlna. Nem minden esetben elegendő az állatorvos „néhány színes injekciója”, az idős, lábadozó, gyenge állat nagy odafigyelést, törődést és türelmet igényel. És – tegyük hozzá – érdemel is. Hiszen évekig ott volt gazdája mellett, neki kiszolgáltatva, hűségesen és érdek nélkül szeretve őt, hát nem az lenne a természetes, hogy a bajában mi szolgáljuk őt? Van tehát, aki nem vállalja ezt a többlet energiát, és inkább a „kegyes halált” választja. Pedig egy élőlény nem rádió, ami ha végképp tönkremenni látszik, kidobjuk, és veszünk helyette másikat.

Sok esetben tehát mi, emberek szabjuk meg az élet határait:

-         Vagyis, hogy egy kiscica addig él-e, amíg épp kezdi megszokni a kinti világot, vagy szerencsésen felnő;

-         hogy a kiskölyökként bájos és pihe-puha kiskutya nagy, szőrös, nyálas ebként is számíthat-e gazdája szeretetére;

-         hogy a megöregedett, folyton bepisilő, a lépcsőn lassan jövő, bűzös leheletű négylábú megkapja-e a neki járó törődést és megbecsülést.

Akiben tehát csak egy kicsit is benne él az élet szeretete és tisztelete, mérlegel, mielőtt a visszafordíthatatlan döntést meghozza.